(Amikor pakolunk és cipelünk). Európa egyik híressége, nívódíjjal jutalmazott belső építmény, csodájára járnak a látogatók. Edzett üveggel fedett szépség, ráadásul ami alatta van, az a lényeg. Mégis úgy van kialakítva az épületen belüli közlekedés, hogyha például a harmadik emeletről szeretnénk valamit levinni a garázsba (mínusz 1), vagy a raktárba (mínusz 2), akkor át kell ezen a műremeken kelnünk, nincs más út. Néha megesik az is, hogy bizony nehéz dolgokat kell cipelnünk, kerekes kocsival. Megpakolva inkább 200, mint 100 kilót, plusz még a saját súlyunk. Eddig még nem volt ebből gond, értsd: nem szakadt be alattunk, de...

Ráadásul, ha tényleg le akarunk menni a mínusz szintekre, akkor egy másik liftet is használnunk kell, a tényleges teherliftet, amihez viszont külön irányító kulcsot kell elkérni az éppen ügyeletes biztonsági embertől.

Ha nincs a helyén a kulcs -- volt már ilyen --, akkor viszont nincs pótkulcs... És ha a garázsba akarsz lemenni (mínusz 1), de nincs kocsid, akkor nem tudsz bemenni az ajtón, mert nem vagy jogosult kinyitni (mágneskártyád nem enged be). Ilyenkor meg kell kérned valakit, hogy miután beszálltál a liftbe, hívjon el (nem egy kávéra). Egyszerű.

Amennyiben elfelejted a kulcsos irányítást és anélkül szállsz be a liftbe, a környezted kénye-kedve szerint kell utazgatnod az emeletek között, ugyanis a lift belülről kulcs nélkül nem irányítható, csak hívható kintről (erről 3.14 tudna mesélni). Okos, nem?

[2009. január 6. beírás]

(Nem. Semmi). Immáron hat éve (kb.) tekerek ugyanazon a szakaszon otthonról a melóba és vissza. A Boráros térnél van egy le-följáró, árusoknak és zsaruknak, hogy könnyebben hozzanak-vigyenek árut/randalírozót (lépcsőn mégis csak nehéz). Autónyi széles, meredek, élesen kanyarodó, több mint 360o-os. Eddig csak vagány biciklisekkel találkoztam ott, sikeresen elkerültük egymást.
Tegnapelőtt, este hét körül mentem hazafelé, gurultam le a fent említett helyen, amikor jött fölfelé egy személyautó, benne férfi, nő. Szerencsére hamar észrevettem őket, fékeztem és vállal nekitámaszkodtam a falnak. Ők megálltak, kinéztek, inkább a nő figyelt jobban, nem esett-e valami bajom. Mentek tovább. Én meg az első pillanatban, önkívületben: "Bzdmg az anyád!" felkiáltással reagáltam. Belátom nem kellett volna, de kibuggyant belőlem.
Másnap reggel, otthonról melóba, ugyanott tekertem föl, szembe velem egy kisfurgon. Már éppen hiányzott, nem is szökött föl a pulzusom, nem is káromkodtam. Egykedvűen fékeztem és dőltem a falnak (kisrutin).
Eddig semmi, most meg két nap igen? Értem a célzást. Köszönöm. Vigyázok jobban.

[2009. február 5. beírás]

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.