Már régóta akarok írni azokról a nyuggerekről, akikkel reggelente találkozni szoktam. Mindig ugyanazon a sétányon, parkon keresztül megyek. Egy gyalogút vezet át, egyenesen, két oldalt gondozott fű, bokrok, fák, csinos park, padokkal, kutyafuttatóval. Minden adott a kutyásoknak, komolyan.

De nekik ez nem elég! Csak és kizárólag az úton tudnak létezni. Fűre szerintem évek óta nem léptek. A kutyáik sem, ebben biztos vagyok. És csak úgy tudnak haladni az úton, általában négyen egyszerre, plusz a kutyák, mintha csatárláncot alkotnának. Mintha kifejezetten azért lennének az úton, hogy ne tudjon senki közöttük tovább haladni. Mondjuk egy biciklis. Mondjuk én.

Elvből nem szoktam csengetni járdán, de velük kivételt teszek. Messziről látják hogy jövök, de ők csak trécselnek tovább, a dögöknek nem szólnak. Szegények meg elhízottan a zsíros koszttól (mármint a dögök), próbálnak valahogy arrébb gurulni az utamból, ha látják, hogy jövök.

Komolyan nem értem, hogy miért így csinálják ezt a reggeli sétáltatást.